Fekete hattyú

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010 

rendező: Darren Aronofsky
író: Andres Heinz
forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin

zeneszerző: Clint Mansell                                                                          
operatőr: Matthew Libatique
jelmeztervező: Amy Westcott
producer: Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver
vágó: Andrew Weisblum

szereplő(k): 
Natalie Portman (Nina Sayers)
Mila Kunis (Lily)
Winona Ryder (Beth Macintyre)
Barbara Hershey (Erica Sayers)
Sebastian Stan (Andrew)
Vincent Cassel (Thomas Leroy)
Ksenia Solo (Veronica)

Mindenki ismeri a Hattyúk tavát, számtalan színdarab, opera, film, sőt mese is készült belőle. Ez a mű is erre épül.
Egy lányról szól, akinek minden vágya, hogy ebben a balettelőadásban ő játszhassa a főszerepet, és a fehér hattyú karaktere remekül megy is neki, csakhogy a fekete hattyú szerepére a tánctanár nem találja elég jónak. Küzdelmes időszak következik az életében, küzd a két énjével, szembe kerül az anyjával, aki fontos szereplő az életében, teljesen felfordul az élete, összezavarodik, elveszik a két világ között. A néző a főszereplőről szinte automatikusan a művészre asszociál, hiszen a művész is csapong, nem találja a helyét, és sokszor bele is őrül. 
A zene szerves része az alkotásnak, belehúz a történetbe. 
Natalie Portman remekül visszaadja a lány vívódását, amiért Oscart is kapott, sokak szerint jogtalanul. Vannak, akik itt is, mint sok más alkotásnál, kétségbe vonták bizonyos jelenetek funkcióját, és sokan azzal vádolták a bírákat, a színésznő csak ezekért kapta meg a díjat. Szerintem azonban ez rossz hozzáállás, ha mindig csak a hibát keressük a képekben (ami mellesleg nem hiszem, hogy ott volt, a rendező nagyon is jól tette, hogy belerakta azokat a jeleneteket), nem jut el az agyunkba, lelkünkbe a mondanivaló, érzés, vagy gondolat, amit kétségbeesetten próbálnak közvetíteni nekünk.
Sok horrorfilmbe illő képet használnak, és néha kicsit soknak is éreztem, de tény, hogy nem lenne ekkora hatása a filmnek nélkülük.
A vége elég megrázó, utána mintha kiüresedne az ember, és ez az érzés nehezen múlik el. Kevés ilyen katartikus film készül manapság, már csak ezért is érdemes megnézni.
Inkább az idősebb korosztálynak ajánlom, azoknak, akik szeretik a komoly filmeket, és szívesen gondolkodnak rajta hosszabb ideig, mert ez egy tipikus "kattogós" dráma, de leginkább művészeknek, szerintem száz százalékig, ha a rendezőn kívül bárki megértheti, akkor csakis ők. Nekem személy szerint nagy kedvencem.

Port adatlap

Büszkeség és balítélet

Jane Austen romantikus regényei sok rendezőt ihlettek meg az évek során, és talán a leghíresebb adaptáció az 1995-ös Büszkeség és balítélet című alkotás. Ezek alapján készült el 2005-ben a másik változat is, ami-megmondom őszintén-nem igazán nyerte el a tetszésemet.
A történet a Bennet család művelt és csinos lányáról, Elizabethről és az ő lassan kibontakozó majd beteljesedő szerelméről szól, mindeközben pedig betekintést nyerhetünk két társadalmi kör, de főleg a Bennet család szegényesebb, de becsületes és erkölcsös környezetének életébe.
A legnagyobb különbség talán a két film hosszában rejlik, hiszen az 1. hat részből áll, és összesen 312 perc, míg a másik csak 127, kevesebb mint feleannyi.
Ezen kívül az előző sokkal hitelesebben rajzolja meg a kor szellemét, az akkori emberek életvitelét, gondolkodásmódját, öltözködési szokásait, és a társasághoz való viszonyukat, de főként, hűen visszaadja a könyv hangulatát, ezzel szemben a 2. szépen leírja a történetet, viszont nem állja meg a helyét az 1. feldolgozásaként, maximum egy, a regény alapján készült romantikus filmként.
Most külön-külön beszélnék mindkettőről.


1.

színes, magyarul beszélő, angol tévéfilmsorozat, 1995   

rendező: Simon Langton

író: Jane Austen

forgatókönyvíró: Andrew Davies

zeneszerző: John Kenway

operatőr: Carl Davis

szereplő(k): 

Colin Firth (Fitzwilliam Darcy)

Jennifer Ehle (Elizabeth Bennet)

Barbara Leigh-Hunt (Lady Catherine de Bourgh)

Alison Steadman (Mrs. Bennet)

Crispin Bonham-Carter (Mr. Bingley)

Anna Chamcellor (Miss Bingley)

Susannah Harker (Jane Bennet)

Benjamin Whitrow (Mr. Bennet)
Julia Sawalha (Lydia Bennet)

Talán ez volt az első nem magyar rendezésű film, amit láttam. Egyből a kedvencemmé nőtte ki magát, megnéztem újra és újra, mind a hat részt, nem zavart, hogy ez egész napos program volt. Hogy mi fogott meg benne? Magam sem tudom megmagyarázni, hiszen 8 évesen még én sem olvastam Jane Austen-t és nem érdeklődtem a férfiak után annyira, hogy Colin Firth vizes inge lázba hozzon.

Filmadaptációt készíteni egy világhírű regény alapján, nem egyszerű feladat. De valamit nagyon tudhatott, Simon Langton és Andrew Davis, mert a film zseniális lett. Kell hozzá persze a jó alapanyag, amit itt az írónő biztosított is, de a legtöbb könyvadaptáció nem arat ekkora sikert. Általában a könyv után a film élvezhetetlenül pocsék, itt mégsem helyettesítik vagy érvénytelenítik/hiteltelenítik egymást.

Hű a könyvhöz, hű a korhoz, hitelesek a szereplők, az érzelmek. A színészek játéka magával ragad, a látványvilág lenyűgöz, elég pár rövid jelenet, és te is ott vagy a bálban, táncolsz, nevetsz, aztán megdöbbensz, és sírsz a szereplőkkel együtt.

Colin Firth és Jennifer Ehle. Két fiatal, tehetséges színész. Egyiknek meghozta a sikert, Firthnél filmszerepek serege következett, majd 2010-ben lovaggá ütötték a Király beszédében nyújtott alakításáért, a másiknak, Ehlenek ez volt élete első, és leghíresebb filmje, és ugyan utána sem tűnt el, és számos jó filmben mutatta, mutatja meg magát, nem sikerült ennél nagyobbat alakítania (legalábbis számomra sajnos nem). Pedig megérdemelte volna a sikert, hiszen elsőfilmesként ilyen jól visszaadni a karaktert, nem kis teljesítmény.

Ki kell, hogy emeljem még Alison Steadman-t és Barbara Leigh-Hunt-ot, akik szintén mindent kihoztak szerepükből. Ahogy Mrs.Bennet repülősóért kiált, vagy ahogy hol szidja, hol dicséri férjét, és Lady Catherine de Bourgh látogatása a Bennet családnál mind-mind felejthetetlen jelenetek.

Nem elhanyagolható a zene sem, egyszerűen gyönyörű. Tökéletesen illeszkedik a filmbe, fülbemászó, tipikusan az a filmzene, amit ezer közül is felismer az ember.

Talán legtöbben kedvencükként a "Lake Scene"-t (Tó jelenet) tartják számon, amelyben Mr.Darcy egyszál csuronvizes ingben jelenik meg a vásznon, zavarba hozva ezzel Elizabethet. Nos, én jobban kedvelem Lizzie első lánykérés utáni kirohanását, de akkor a többiek kedvéért lássuk Firth nagy jelenetét: 

Port adatlap

2.
színes, magyarul beszélő, angol romantikus dráma, 127 perc, 2005 

rendező: Joe Wright
író: Jane Austen
forgatókönyvíró: Deborah Moggach                                    
operatőr: Roman Osin
zene: Dario Marianelli
producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Paul Webster
vágó: Paul Tothill

szereplő(k): 
Keira Knightley (Elizabeth Bennet)
Matthew MacFadyen (Mr. Darcy)
Brenda Blethyn (Mrs. Bennet)
Donald Sutherland (Mr. Bennet)
Talulah Riley (Mary Bennet)
Judi Dench (Lady Catherine de Bourg)
Jena Malone (Lydia)
Rosamund Pike (Jane Bennet)
Carey Mulligan (Kitty)
Claudie Blakley (Charlotte Lucas)
Simon Woods (Mr. Bingley)
Kelly Reilly (Caroline)
Tom Hollander (Mr. Collins)

Sajnos ez a film számomra az első árnyékában maradt, pedig még filmadaptációnak nem is rossz, hiszen viszonylag hű a könyvhöz is, a korhoz is, de valamiért belém égtek az 1995-ös változat szereplői, és igencsak nehezemre esett elvonatkoztatni tőlük.
Joe Wright első komoly filmje volt, ehhez képest egészen kitett magáért, ezt nem lehet elvitatni tőle, sok zseniális húzása volt a rendezéskor, és az operatőr is igencsak tehetséges.
Az azonban, ahogyan a kor társadalmát megrajzolták és bemutatták, sehogyan sem akar lenyűgözni. Persze, szerették volna, ha megvan a különbség a két társadalmi csoport között, de valahogyan sajnos ezt túlzásba vitték, és kicsit a történet és a karakterek rovására is ment...
Keira Knightley, feltörekvő fiatal angol színésznő egész jól vette az akadályt, élvezhető a játéka, beleéli magát, de a Bennet családon ezesetben ez sajnos nem segít. A karakterek csak néha, egy-egy jelenetben hitelesek igazán, és a Lydia-t és Kitty-t alakító két lány sokat ront a helyzetükön.
A Mr.Darcy-t alakító Matthiew MacFadyen minden, csak nem sármos, olyan, mint egy szomorú kiskutya, nem képviseli azt a tekintélyt, eleganciát és belső vívódást, amit a könyvbeli és a tévésorozatbeli Mr.Darcy igen.
A zene viszont itt is jó volt, habár annyira nem, mint az előzőnél, de mindenképpen említésre méltó.
Szívesen az égbe dicsérném ezt az alkotást is, de nem tehetem, mert az igazság az, hogy kár volt a beleölt pénzért, időért és energiáért. A közönségnek be kellene érnie a tíz évvel korábbi alkotással, abban jóval kevesebb hiba van.

Port adatlap

Végezetül hasonlítsunk össze két aprócska jelenetet. Itt van két kép a két filmből, mindkettő az egyik bál jelenetből. Magukért beszélnek:

1995 (Elnézést a minőségért.)
Colin Firth és Jennifer Ehle

2005

Matthiew MacFadyen és Keira Knightley

Nem vagyunk angyalok

magyar tévéjáték, 93 perc, 1966 

rendező: Rényi Tamás

forgatókönyvíró: Fehér Klára, Szenes Iván

zeneszerző: Nádas Gábor

operatőr: Mezei István

dramaturg: Lehel Judit

szereplő(k): 

Domján Edit (Vera)

Bilicsi Tivadar (Joó Ferenc)

Kiss Manyi (Sziliné)

Némethy Attila (ifj. András György)

Márkus László (id. András György)

Máthé Erzsi

Báró Anna

Kaló Flórián

Gondoltam, magyar filmmel indítok, annál is inkább, mert ezt a filmet csak pár napja láttam, és pozitív benyomást keltett bennem. 

A Nem vagyunk angyalok már első ránézésre is jó filmnek tűnik, zseniális szereposztás, kiváló rendező, forgatókönyv írók, ésatöbbi. 

De a sok hasonlóan jónak tűnő filmmel ellentétben ez nem okoz csalódást, sőt.

A mai filmekkel ellentétben egy teljesen hétköznapi történetet mesél el úgy, hogy nem mond róla se többet, se kevesebbet, mégis érdekes, míg 2012 amerikai filmjei mind elképesztő fantáziabirodalmakról szólnak, tele tündérekkel vagy éppen legyőzhetetlen szörnyekkel, amiből általában valami értékelhetetlen katyvasz keletkezik.A történet teljesen hétköznapi, adott egy egyedül élő nagymama, és egy fiatal házaspár, akik épp második gyermeküket várják, de eközben karrierjüket is építgetni kívánják, és egy rosszcsont kisfiú, aki nem éppen a legjobb tanuló. A nagymama beköltözik, és itt meg is oldódhatna minden, de mint azt mindenki jól tudja, anyós a háznál nem mindig kincs, habár szegény tényleg csak segíteni szeretne. Kezdődnek hát a bonyodalmak.

Természetesen fekete-fehér film, Rényi Tamás jellegzetes atmoszférájával. Úgy érzi az ember, mintha tőle pár milliméternyire történnének az események, mintha megérinthetné a vásznat ujjaival, és átcsusszanhatna az övétől szinte semmiben sem különböző világba.

Mindez fűszerezve Szenes Iván dalaival, és a színészek zseniális játékával, tényleg egy lenyűgöző alkotás. Kiss Manyi szokásához híven remekül alakít, szinte vágyik rá az ember, hogy ilyen nagymamája legyen, Bilicsi Tivadar lenyűgözően énekel. Márkus László egyszerűen bohóc, hiszen anélkül nevettet, hogy bármi szerencsétlen, nevetséges dolgot cselekedne (helyzetkomikum), ami a mai filmekre nem jellemző. Ez természetesen a rendező érdeme is, de ha nem talál olyan színészt, aki képes véghezvinni az elképzeléseit, megbukott volna.

A filmmel kapcsolatos egyetlen negatívum talán a sebesség, nekem legalábbis a Rényi filmeknél ezt volt a legnehezebb megszoknom. Időt hagy a történet, az érzelmek kibontakozására, ami ha belegondolunk, igazából jó. Kár, hogy elszoktunk tőle... De most majd visszaszokunk.

Sajnálatos módon ma már ritkán találkozunk hasonló stílusú filmekkel, így tartozom egy köszönettel az M2-nem, amiért elővette és leporolta. 

Tipikusan olyan film, amit bárkinek ajánlhatunk, élvezni fogja, kivéve, ha kinevelték belőle a Disney rajzfilmekkel. Akkor viszont sajnos rossz hírem van: Az ügy menthetetlen...

Port adatlap