Fekete hattyú

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010 

rendező: Darren Aronofsky
író: Andres Heinz
forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin

zeneszerző: Clint Mansell                                                                          
operatőr: Matthew Libatique
jelmeztervező: Amy Westcott
producer: Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver
vágó: Andrew Weisblum

szereplő(k): 
Natalie Portman (Nina Sayers)
Mila Kunis (Lily)
Winona Ryder (Beth Macintyre)
Barbara Hershey (Erica Sayers)
Sebastian Stan (Andrew)
Vincent Cassel (Thomas Leroy)
Ksenia Solo (Veronica)

Mindenki ismeri a Hattyúk tavát, számtalan színdarab, opera, film, sőt mese is készült belőle. Ez a mű is erre épül.
Egy lányról szól, akinek minden vágya, hogy ebben a balettelőadásban ő játszhassa a főszerepet, és a fehér hattyú karaktere remekül megy is neki, csakhogy a fekete hattyú szerepére a tánctanár nem találja elég jónak. Küzdelmes időszak következik az életében, küzd a két énjével, szembe kerül az anyjával, aki fontos szereplő az életében, teljesen felfordul az élete, összezavarodik, elveszik a két világ között. A néző a főszereplőről szinte automatikusan a művészre asszociál, hiszen a művész is csapong, nem találja a helyét, és sokszor bele is őrül. 
A zene szerves része az alkotásnak, belehúz a történetbe. 
Natalie Portman remekül visszaadja a lány vívódását, amiért Oscart is kapott, sokak szerint jogtalanul. Vannak, akik itt is, mint sok más alkotásnál, kétségbe vonták bizonyos jelenetek funkcióját, és sokan azzal vádolták a bírákat, a színésznő csak ezekért kapta meg a díjat. Szerintem azonban ez rossz hozzáállás, ha mindig csak a hibát keressük a képekben (ami mellesleg nem hiszem, hogy ott volt, a rendező nagyon is jól tette, hogy belerakta azokat a jeleneteket), nem jut el az agyunkba, lelkünkbe a mondanivaló, érzés, vagy gondolat, amit kétségbeesetten próbálnak közvetíteni nekünk.
Sok horrorfilmbe illő képet használnak, és néha kicsit soknak is éreztem, de tény, hogy nem lenne ekkora hatása a filmnek nélkülük.
A vége elég megrázó, utána mintha kiüresedne az ember, és ez az érzés nehezen múlik el. Kevés ilyen katartikus film készül manapság, már csak ezért is érdemes megnézni.
Inkább az idősebb korosztálynak ajánlom, azoknak, akik szeretik a komoly filmeket, és szívesen gondolkodnak rajta hosszabb ideig, mert ez egy tipikus "kattogós" dráma, de leginkább művészeknek, szerintem száz százalékig, ha a rendezőn kívül bárki megértheti, akkor csakis ők. Nekem személy szerint nagy kedvencem.

Port adatlap